Alsó tagozat - Diáktoll

Apróhirdetések

A mesék témakör befejezéseként a 3.c osztályosok feladata apróhirdetés készítése volt, aminek a szövegéből kitalálható az adott mese.
Felkészítő: Hevérné Kanyó Andrea osztályfőnök.
A legjobbakból válogattunk:

• „Keresem a gazdáját az alábbi elveszett dolgoknak: egy kulcs, egy láda benne egy kurta farkú egerecske.” /Benedek Elek: Csalimese/ Kovácsik Emese 3.c
• „Nyomozok a barátaimmal, bár néha félek. Bozont a barátom, ki velem együtt szívesen Szendvicsországba menne. Ott pedig mindent felfalnánk, háztól kéményig.” /Scooby Doo/ Sipos Lili 3.c
• „Segítettem két állaton és egy öregemberen, cserébe három segítséget kaptam. Vajon ki talál meg?” /A tulipánná változott királyfi/ Szőcs Zsombor 3.c
• „Keresem reszkető kezű, síró apámat, akit egy pokróccal a vállán saját gyermekemmel küldettem világgá, saját és feleségem fösvénysége miatt.” /Az öregember és a pokróc/ Mészáros Zoé 3.c
• „16 libát hajtottam a vásárba, kétszer 25 botütést kaptam érte. Voltam én ácsmester, doktor és lókupec is. Ha tudod a nevem akkor „Döbrögi 3-szor kapta vissza” jeligére várom válaszod.” /Lúdas Matyi/ Kovács Dorottya 3.c

Egy labda különös álma

Írta: Horváth Dávid, 2.b osztályos tanuló.
Felkészítő tanító: Balog Józsefné.

A kisgazdámat Dávidnak hívják. Tavaly húsvétra kapott engem a nagyszüleitől. Gumiból készültem, és csodálatosan szép színes minták díszítettek. Olyan magasra fel tudtam pattanni, hogy csak néztek az emberek a játszótéren! Sok vidám percet töltöttünk együtt Dáviddal. Vigyázott rám, és a legkedvesebb játékai közé tett. Úgy helyezett el, hogy reggel, ha felébredt, engem látott először.
Aztán én is, mint az emberek, megöregedtem. A sok használattól lekoptak rólam a minták. Alig lehetett rám ismerni. Még harminc centiméterre is alig tudtam felpattanni. A gazdám is rám unt, nem szégyenkezett velem a barátai előtt. Odakerültem a játszósarokba a többi megunt, már szinte használhatatlan játék közé.
Egyik éjjel különöset álmodtam. Hogy mit? Elmesélem nektek.
Egyik délután szomorúan jött haza a gazdám az iskolából. Azt hittem, hogy beteg. A levertségét az anyukája is észrevette.
- Mi a baj? - kérdezte a fiát. - Beteg vagy? Rossz jegyet kaptál? Bántott valaki?
Csak úgy záporoztak egymás után a kérdések.
- Nincs semmi baj, anyukám. Elhatároztam, hogy ma, mivel csodaszép idő van,
elmegyek labdázni a barátaimmal.
- És miért nem mész?
- Azért, mert egyik sem ér rá. Mindenki vagy szakkörre megy, vagy nincs kedve labdázni.
- Sajnos én sem érek rá, mert mosni, vasalni kell. Sőt a kertben is meg kell kapálni a virágokat.
- Én ráérek. – mondtam halkan a sarokban.
- Anyu, te szóltál? – kérdezte Dávid.
- Nem, én nem. De én is hallottam valamilyen hangot.
- Én voltam. – szólaltam meg újra, kicsit bátrabban.
Mindketten meglepetten fordultak felém.
- Ha akarod, szívesen játszom veled. Igaz, kicsit öreg vagyok, a mintáim sem olyanok, amilyenek fiatal koromban voltak. Nem is pattogok már annyira, de hátha pótolni tudom a barátaidat. Nagyon fogok igyekezni. Próbáljuk meg!
- Hát jó, nem bánom! Induljunk!
Ölbe vett, és elindultunk a játszótérre. Nagyon igyekeztem Dávid minden kívánságát teljesíteni.
Fájt, ha a falnak dobott, ha belém rúgott, de nem panaszkodtam. Örültem, hogy vele lehetek, mint a régi szép időkben. A rosszkedve is már a múlté volt.
Egy-másfél óra múlva hazaindultunk.
Legnagyobb meglepetésemre a barátom megmosott, megtörölgetett, és már nem az előző helyemre tett vissza, hanem oda, ahol a legkedvesebb játékait tartja.
Jó lett volna másnap arra ébredni, hogy az álmom valósággá vált. Dávid rájött arra, hogy a régi, öreg, megkopott játékokat sem kell kidobni, mert hátha jók lesznek még valamire. Hátha tudnak még valakinek sok-sok örömöt, felejthetetlen percet okozni.

Az élet titka

Írta: Imreh Bence, 2. osztályos tanuló.
Felkészítő tanító: Balog Józsefné.

Na, nekiindult mind a két csapat.
Az út egy részéig nem is volt semmi baj. Mind a két csapatot hajtotta a cél: az élet titkának megtalálása. A Pácegresi fiúk lelkesedése nem tartott sokáig. Már a második elágazásnál összevesztek. Nem tudták, merre kell továbbmenni. Az egyik éhes, a másik szomjas, a harmadik fáradt volt. Nem akarták cipelni az apjuktól kapott nehéz szerszámot sem.
- Ha ti akartok, menjetek tovább! Én másfelé indulok szerencsét próbálni! – kiáltotta dühösen a legidősebb fiú, és elindult visszafelé. Néhányan a testvérek közül követték, a többiek hazamentek.
Nem így a Rácegresi fiúk! Az első jól megjegyezte, merre kell menni az első elágazás után, és a többiek is tudták az utat. Ők is sokat éheztek, szomjaztak, fáztak. Nehéz volt cipelniük a szerszámot is. Sokszor ugyanolyan fáradtan ébredtek, mint ahogy elaludtak.
De nem adták fel!
Az út során sok veszély leselkedett rájuk.
Átmentek egy meredek hídon, átkeltek egy krokodiloktól hemzsegő tengeren, kötéllel átugrottak egy mély szakadék felett, megküzdöttek az őserdei állatokkal. Az úton mindig segítették egymást, figyeltek egymásra. Közben sokat nevettek, viccelődtek.
Ahol tehették, másokon is segítettek. Visszadobták a vízbe a parton lévő halacskát, amelyben már alig pislákolt az élet. Meggyógyították a kismadár törött szárnyát. Visszatették a fészekből kipottyant fiókát. Kiemelték a kő alól a béka beszorult lábát.
Segítettek egy öregasszonynak az erdőből a rőzsét cipelni. Visszaültették a kidőlt fát. Megjavították a vihar által tönkretett háztetőt.
Sok-sok fárasztó nap után odaértek az Óperenciás-tenger partjára. Rövid pihenés után megépítették azt a hajót, amivel áthajóztak a túlsó partra. Kikötötték a hajót, majd a maradék erejüket összeszedve elgyalogoltak az Üveghegyig. Már messziről meglátták a háromszázhatvanöt tornyú várat. Beálltak a kapujába, és elénekeltek egy dalt. Először mind- egyik gyerek csak egy sort énekelt, majd tiszta, zengő hangon tizenketten énekelték el a dalt.
A nagyszakállú öreg kinyitotta a kaput, és behívta őket a várba. Ételt, italt, szállást adott nekik. A fiúk elmondták, mi járatban vannak. A bölcs öreg sokat mesélt nekik az élet titkáról.
A fiúk pár nap múlva, miután kipihenték magukat, elköszöntek a szerencse és kincsek tudójától és hazaindultak.
Otthon apjuknak nagy örömmel meséltek nehéz útjukról.
Az apjuk büszke és boldog volt, hogy fiai megtalálták az élet titkát: a szeretetet, az összefogást, a lemondást, a tiszteletet, a kitartást, a jókedvet, a segítőkészséget.

A különös álom

Írta: Mátrai Gergely, 4.b osztályos tanuló.
Felkészítő tanító: Balog Józsefné.

Egyik éjszaka furcsa álmom volt. Mátyás király budai palotájának könyvtárában jártam, a könyvtár tele volt értékesebbnél értékesebb, szebbnél szebb kötésű könyvvel. Az ámulattól meg sem tudtam szólalni. Mindig is érdekelt a földrajz, a Föld keletkezése. Bejártam már hat országot, a hetedik Magyarország lett.
Amint éppen a földgömböt tanulmányoztam bejött a könyvtárba és közvetlen mögém állt maga a király. Gyönyörű palástját mellén összefogta, a koronáján a kövek fényesen csillogtak.
- Ki vagy te, és hogy kerülsz ide, édes fiam? – kérdezte tőlem kedvesen.
Rettenetesen megijedtem. „Biztosan bezárat a börtönbe” – gondoltam.
- Mózsi Titusz a nevem, uram. Hat országot bejárva, ma érkeztem ide, Magyarországra.
- Biztos nagyon elfáradtál, Titusz fiam. Vacsorázz meg és maradj itt éjszakára.
Boldogan és megnyugodva igent mondtam.
Másnap reggel magához hivatott és megkérdezte tőlem:
- Lenne-e kedved itt maradni a palotában és segíteni nekem abban, hogy az országban megkeressük azokat a helyeket, ahol a földesurak sanyargatják a szegény embereket? Tudod, álruhában már sok helyen jártam, sok urat meg is büntettem. Ezt szeretném először a térképen, majd a valóságban is a te segítségeddel tovább folytatni. Ha elvállalod, szabad bejárásod lesz a könyvtáramba.
- Örömmel vállalom, felség! – mondtam meghatottan…
Megszólalt az ébresztőóra, menni kellett az iskolába. Az egyik órán éppen arról beszélgettünk, hogyan tudunk mi, gyerekek segíteni a másik emberen. Eszembe jutott az álmom. De jó lenne, ha folytatódna, és sok szegényen tudnék segíteni Mátyás király segítségével.

/Ez a fogalmazás a Nemzeti Tankönyvkiadó és a Csodaceruza folyóirat Képek Krónikása című meseíró pályázatra készült, mellyel Mátrai Gergely különdíjat nyert, és írása megjelent nyomtatott formában a „Képek Krónikása” című kiadványban, mely Mátyás király emlékét őrzi./

Miért fontos a becsület?

Írta: Deres Anna 4.c osztályos tanuló.

Két kis hangya elindult élelemért. Fűszálról fűszálra mendegéltek, baktattak. Egy óra múlva sem találtak ennivalót, s már ők is igen éhesek voltak. Szólt a fiatalabb:
- Éhes vagyok! Enni kellene.
- Enni bizony!- így az idősebb. - Kilyukad a gyomrom, ha nem eszek valamit.
- Nekem is! Ó, de éhes vagyok! - sopánkodott az ifjabb.
- Gyere, keressünk tovább, hátha találunk valamit!
Tovább keresték az élelmet. Egyszer csak rábukkantak egy óriási morzsára.
- Én ezt mind megeszem! - jelentette ki a fiatalabb.
- Hogy mit mondtál? - kérdezte meghökkenve az idősebb. - Nem lehet, nem engedi a hangyabecsület! Nagy zűr lehet belőle. És a katonák? Éhesen szállhatnának harcba! Sőt, mindennek a tetejében száműzhetnek is! Én inkább hazavinném a helyedben és ott ennék belőle!
- Gyerünk pajtás, haza kell vinnünk ezt a morzsát, ha a katonák holnap harcolni akarnak! Indulás, egy-kettő! - hadarta egy szuszra a fiatal hangya.
Így hát hazacipelték a morzsát.
Mikor elérték a bolyt, letették. Mindenki kijött és megtapsolta őket, mert igen fogytán volt a készlet. Egyszer csak egy őr tolakodott melléjük és azt mondta, hogy a hercegnő látni kívánja őket. Menni kellett!
A hercegnő sugárzó arccal fogadta a hangyákat, s így szólt:
- Mivel megtaláltátok és haza is hoztátok ezt az óriásmorzsát, jutalmat érdemeltek! Kinevezlek benneteket a boly legfőbb építészeivé!
Ezután a két kis hangya boldogan élt tovább, míg meg nem halt.

Gergő királyfi szerencséje (Hesz Gergő 4.a)

Írta: Hesz Gergő, 4.a osztályos tanuló.
Felkészítő: Bánkutiné Mándy Gabriella, szakvezető tanító.

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy királyfi. Nagy bánata volt, mert nem talált magának mátkát. A Zöld királynak egy olyan gyönyörű lánya volt, hogy az udvarban minden ki irigyelte.

Meghallotta ezt Bergengócia király fia, Gergő királyfi, de hogy ne hallotta volna! Hiszen mindenki erről a gyönyörű királylányról beszélt. Elindult hát, hogy megkeresse. Ment, ment, mendegélt, egyszer csak egy nagy erdőhöz ért. Bement, el is ment a közepéig, de ott megtorpant. Látja ám, hogy egy gyönyörű sas vergődik egy bokorban. Gyorsan odaszaladt, és segített neki kikászálódni. Mihelyt megszabadult, nagy fényesség támadt.

Mikor ez elmúlt, látja ám a királyfi, hogy nem sas ez, hanem egy tündér. Ez a furcsa szerzet hirtelen megszólalt:
- Köszönöm kedves királyfi, hogy megmentetted az életemet! Ezért hálából adok egy csodakardot. Ha bajba kerülsz, ezzel kisegítheted magadat.
A királyfi megköszönte a segítséget, és továbbállt. Mikor a várba ért, a király úgy fogadta:
- Tudom, hogy miért jöttél, de a lányom kezét csak úgy szerezheted meg, ha kiállsz három próbát. A legjobb harcosaimmal fogsz viaskodni.

- Állok elébe felséges király!
A királyfi egyet csavarított az első harcoson, és földhöz vágta. A második már nehezebb volt, de három csavarítás után ezt is legyőzte. Mikor a harmadik következett volna, látja a királyfi, hogy az nem támadja meg őt, hanem a király felé megy. Mire odaért volna, a királyfi térdre kényszerítette a kardjával. De az nem hagyta magát. Felugrott, és a királyfit térdig belevágta a földbe. Ő erre megmérgesedett és belevágta derékig. Ezután hosszú viaskodás következett, de nem bírtak egymással. A királyfi ezt követően minden erejét összeszedte, és támadt. Ez már sikeres volt. Ellenségének csak a feje látszott ki, úgy a földbe döngölte. Mikor le akart csapni, a király megszólalt:
- Ne! Kegyes királyfi. Ha meghagyod életem, megmutatom az utat a szépséges királylány szobája felé.
Ezután a király felkísérte megmentőjét a palotába. Itt találkozott a királylánnyal. Rögtön egymásba szerettek. Az esküvő után a király az ifjú párnak ajándékozta fele királyságát.
Annyira szerették egymást, hogy semmi sem választhatta el őket. Három gyermekük született: Attila és Ádám királyfi, és egy gyönyörűséges csillagszemű leány, Ilona királykisasszony.
Talán még most is élnek, ha meg nem haltak.

A furulya

Írta: Zaklajda Gergő, 4.a.
Felkészítő: Bánkutiné Mándy Gabriella, szakvezető tanító.

Egyszer volt a világon egy király, akinek csak egy furulyája volt. Ez a furulya csodás dolgokat tudott. Gondolta, valahogy vissza kell neki szerezni a birodalmát, ugyanis száműzött volt. Felkerekedett, s amint ment mendegélt, látja ám, hogy egy kismadár kiesett a fészkéből és nem tud visszarepülni. A Zöld király visszatette, s a kismadár nem győzött hálálkodni.
- Köszönöm neked, hogy ilyen jóindulatú voltál velem. Hálából adok egy tollat, s ha ezt a tollat szélnek repíted, minden kívánságod teljesül.
Megköszönte, és továbbment.

Elért az egykori birodalmához. Bement, s hát mit látott! Szegénység mindenütt!

- Átok szállt a palotámra is? Hát itt meg mi történt? - kérdezte.
- Jaj, drága édesapám! A Vörös király serege az éjjel kirabolta a palotát! Csak ez a kép maradt. - és már mutatja édesapjának a megmaradt vagyonát.
- Lányom, menj ki a piacra, add el a képet! Talán kapsz érte valamit.
A királylány úgy is tett, de nem járt sikerrel. Csak harmadnap kérte valaki királyfiféle, nagyon kevés pénzért. Nem kapta meg. Hanem felöltözött madarásznak.

A királykisasszonynak nagyon megtetszett a csillagszemű deli vitéz. Szívesen leélte volna vele az életét, de hát a királylány meg a madarász nem illik össze!
A képet viszont megvette. Egy gyönyörű nap a király furulyázni kezdett, s azon nyomban hatalmas porfelhő kerekedett a kastély körül. A király eldobta a tollat, s ott termett a madárka. Kérdezi is a madár:

- Miért hívtál kedves gazdám?
- Mondd meg nekem, kérlek, hogy mitől van ekkora nagy por?
- Hát, kedves gazdám, a lányodnak a kérői vágtatnak a lovukon.
- Kérői? - döbbent meg a király.
- Igen, a kérői. A lányod eladósorba került. S híre ment a szépségének. De ne aggódj, okos a te lányod!
A király nem hisz a szemének. Jön vele szemben a lánya egy királyfival.

- Hát, kedves apám ez úgy kezdődött… és elmondta neki, hogy ő volt az, aki megvette tőle a képet. Szeretnék vele egybekelni. Áldásodat kérjük!
Összeházasodtak, lagzit csaptak hetedhét országra szólót.
Még máig is élnek, ha meg nem haltak. Holnap legyenek a ti vendégeitek.

A királyi palota átka

Írta: Ferenczi Lóránd, 4.a
Felkészítő: Bánkutiné Mándy Gabriella, szakvezető tanító.

Hol volt, hol nem, messze élt egy király. Ennek a királynak volt egy fia. Ez a fiú búslakodott, kint ült az erdő szélén. Egyszer csak arra ment egy nyúl. Azt kérdezte a királytól:
- Hát te, miért búsulsz ennyire?
- Nem tudom mi tévő legyek, csak búslakodom már vagy egy esztendeje.
- Hát akkor ne búsulj, gyere velem!
Mennek, mendegélnek a nagy kerek erdőben, amikor kiérnek a túlsó oldalára. Előttük állt egy hatalmas rézpalota. Megszólal a nyúl:
- Ez a palota a kék királyé volt, és arról nevezetes, hogy a Kék királyt egy hatalmas sárkányfejű griffmadár tartja fogva. Ez a lény nappal alszik, és este ébren van. Ha ezt legyőzöd, és kimented a Kék királyt, az öreg király a három lánya közül neked adja feleségül a legszebbet. Amikor átkozott lett a palota, mi átváltoztunk egy... - egy állattá, sassá, nyúllá és mókussá.
A királyfi beleegyezett, hazament felfegyverkezett és elindult a palotába. Ahogy bement, bezáródott mögötte a kapu. Megy tovább, egyszer csak elélép egy hatalmas háromfejű sárkány.

A sárkány okádta a tüzet, de a királyfi elugrált előle, s egyre közelebb ment a sárkányhoz, és amikor a sárkány elfáradt, a királyfi levágta mind a három fejét. A királyfi tovább ment, amikor egy hatfejű sárkány hirtelen elé lépett. A királyfi ugrott, hogy levágja a sárkány hat fejét, de a sárkány visszaütötte. Nehezen bírtak egymással, de a végén mégis a királyfi volt az ügyesebb, így porba hullott a szörnyeteg hat feje.

A királyfi alig indult el, de már egy tizenkét fejű sárkánnyal kellet megküzdenie. A királyfi és a sárkány szintén nem bírtak egymással, de a királyfi cselt vetett, és egy szempillantás alatt levágta mind a tizenkét fejét. Így győzte le a sárkányokat.

De egyszer csak egy hatalmas sárkányfejű griffmadár jelent meg előtte. Őt nagyon nehéz volt legyőzni, de nagy nehezen mégis győzedelmeskedett. Kiszabadította a királyt, és a lányai visszaváltoztak nyomban.

A Kék király odaadta a legkisebb királylányt, akit az elején nyúlnak ismertünk. Így a összeházasodtak. Ásó, kapa, nagyharang választotta már el őket egymástól. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.